Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok. Amíg kicsi voltam, és több eszem volt, mint egy nagynak, anyukám egy füzetbe írta be, hogy Amíg kicsi voltam és aranyos, mindenki így beszélt hozzám: Amíg kicsi voltam és bűbájos, apukám albumba ragasztotta a fényképeimet, hogy mindenki megnézhesse, milyen voltam háromnapos, kéthetes, négy hónapos és egyéves koromban. Ebben az időben került az első kinőtt tipegőcipőm anyukám fölé a polcra, ekkor vágott le a nagyanyám egy fürtöt abból a gyönyörű aranyhajamból, s ekkor tette apukám a tárcájába, amit neki rajzoltam.

Amíg kicsi voltam, mindenki csodálta, hogy megint mennyit nőttem, megint mit mondtam, és nahát, milyen ügyes vagyok. És apukám lefényképezett az Állatkertben, a játszótéren, Cézárral, akitől nem féltem, Aranka nénivel, akitől féltem, és az óvodai záróünnepélyen, ahol nekem tapsoltak a legtöbbet. Pedig a fényképeken az sajnos nem is látszott, hogy engem minden érdekel, hogy olyan eleven vagyok, mint a csík, és úgy fog az eszem, mint a beretva.

Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, aki csak látott, mind azt mondta: És bár a család úgy vélte, hogy ugyan már, hiszen mindegyik kisgyerek egyformán helyes, azért egymás közt mégis belátták, hogy igaz, ami igaz, ritka az olyan kisgyerek, amelyik egyformán okos és kedves és szép. És abban mindenki egyetértett, hogy a Déneskéről jobb nem is beszélni. Apukám és anyukám ilyenkor szerényen mosolygott, és azt mondta, hogy persze, még mindegyik kinőheti magát.

Amióta megnőttem, és butaságokat beszélek, és elviselhetetlen vagyok, és rossz rám nézni, aki csak meglát, azt mondja: És a család szégyenkezik, mert arra persze nem számítottak, hogy én is kinövöm magam.

Amióta nagy vagyok és nyegle és idétlen, hogy csak ülnek és sóhajtoznak, hogy kire ütött ez a gyerek. És bár a család jól tudja, hogy minden kamasz elviselhetetlen, egymás között mégis belátják, hogy ami sok, az sok, az ő türelmüknek is van határa, és ez így nem mehet tovább. Csak még azt nem tudják pontosan, hogy akkor hogyan is menjen. Megkérdeztem, hogy ki a Rezső, abban mindenki egyetértett, hogy a Rezső az nem tartozik rám. Abban az időben sokat álmodtam a Rezsővel, de aztán a nagymama mondta, hogy ne higgyek Emil bácsinak, a Rezső jó gyerek volt, csak megszédült, és megmutatta a fényképét is. Azóta nem álmodok vele.

Amióta nagy vagyok és ütődött és nyegle és idétlen, azóta nem lehet hozzám szólni. De azért szólnak. Pedig tudják, hogy ha hozzám szólnak, az olyan, mintha a falnak beszélnének. Nem tudom, a fal miért nem válaszol, én azért, nem, mert abból csak baj van. Én ugyanis tisztességesen válaszolni se tudok. Ha azt kérdezik tőlem, hogy mondd, édes fiam, mire használod te a fejedet? Én csak úgy magamtól azt válaszolnám, hogy azzal szoktam fejelni, azon növesztem a hajamat, és azon van a fülem is, amit mozgatni tudok. Ez persze nem tetszene nekik, mert már sokszor megmondták, hogy a fejem azért van, hogy gondolkozzam vele. Ha azt kérdezik tőlem, hogy csak tudnám, hogy mit csináltál egész délután, hogy késő este fogsz hozzá a leckéhez!

Én ugyan elmondhatnám, hogy délután fölvettem a magnóra három számot, ]aztán visszahallgattam, aztán megpróbáltam leírni a szövegüket, ]aztán kerestem hozzá szótárt, aztán találtam a szótárban két képeslapot, amiről eszembe jutott a képeslapgyűjteményem, ami egy nagy borítékban volt, de persze megint eltette valaki, mert mindent elrámolnak, de azért csináltam a képeslapgyűjteménynek egy képeslapgyűjtemény-tartót, mert nálunk semmi se veszhet el, és majd ha megtalálom, akkor abba fogon tenni, igazán nagyon jó kis képeslapgyűjteményt csináltam, csak sajnos közben a ragasztó ráfolyt az íróasztalomra, akkor kerestem benzint, hogy föloldja, és föl is oldotta, de sajnos a lakkozást is a tetején, akkor kerestem lakkot, hogy lelakkozzam, de a csónaklakkos dobozban valami más volt, mert mindig mindent összeöntenek, és le kellett smirglizni az egészet, erről eszembe jutott, hogy jó volna feltalálni egy olyan lakkot, amit nem kell smirglizni, hanem egyszerűen le lehet húzni, és alatta van egy másik lakkréteg, ami még egészen új. Erről eszembe jutott, hogy kémiából holnapra három példa van feladva, csak azt nem tudom, hogy melyik három, és ezért felhívtam a Lazaricsot, mert az valami fantasztikusan magjegyzi az ilyesmit, és tényleg tudta, és én belejátszottam neki a telefonba a három új számot, amit fölvettem, hadd halljon ő is valami normálisat, és akkor hazajöttek.

Ha én ezt mind elmondom, akkor az egészből csak annyit értenek meg, hogy megint tönkretettem az íróasztal lapját. Ezért inkább csak a vállamat vonogattam, amire azt kérdezték, hogy csak tudnám, hogy kitől tanulod ezt a tempót! Mintha magamtól nem jöhetnék rá valamire. A végén úgyis azt mondják, hogy én nem tudom, hogy milyen gyerek vagy te! Pedig ők mindnyájan tudják, hogy milyen gyerek vagyok, csak én nem. De abban mindnyájan egyetértenek, hogy nincs bennem semmi jóérzés. Én nem tudom, pontosan, hogy mi az a jóérzés, de nekem mindig kapar a torkom, ha válogatott meccsek előtt eljátsszák a Himnuszt, vagy győzünk a versenyen, és felhúzzák a zászlót, még most is polcomon tartom az öreg macimat, és mindig sajnálom a halat, amit kifogok a vízből.

És az sem igaz, hogy nekem eszembe se jut, hogy segítsek valamit, mert a múltkor is elmosogattam a Borinkáéknál a buli után, és a végén még a konyhát is felmostam. Mondta is a Borinka nagymamája, hogy a Borinka lány létére példát vehetne rólam, amiért persze a Borinka bosszút állt, és megvárta a nagymamámat az ABC előtt, és elvette tőle a két szatyrot, és hazáig cipelte. Azóta én példát vehetek még a Borinkáról is, aki ugyan nem egy szépség, de legalább van benne jóérzés. Persze még így sem értik, hogy mit eszek én éppen a Borinkán, mikor itt van az Istvánék lánya, aki itt lakik a szomszédban, vagy itt van a Déneske húga, aki mégiscsak komoly lány. És mért nem barátkozom a Déneskével, mikor a Déneskétől csak jót tanulhatnék? Mert az se normális, hogy folyton csak itthon penészedek, a rossz levegőben, és bőgetem a magnót.

Az én koromban se apukám, se anyukám nem heverészett világos nappal a rekamién, nem ült a földön görbe háttal a magnó mellett, hanem ebéd után azonnal nekifogtak a leckének, aztán ahogy befejezték, szaladtak ki a szabadba, és szívták a jó levegőt. Énszerintem azért, mert se apukámnak, se anyukámnak nem volt magnója.

Ha magnózom, Emil bácsi csak sóhajt, hogy pedig kiskoromban mennyire szerettem a zenét, anyukámnak meg az jut az eszébe, hogy az sincs rendjén, hogy nekem nincsenek barátaim. Mert nem hiszik el, hogy vannak, csak azok is otthon ülnek görbe háttal a rossz levegőben, és naphosszat bőgetik a magnót. Esetleg heverésznek világos nappal a rekamién.

Persze arra nem gondol se anya, se apa, hogy ha nem volnának barátaim, akkor én se tudnám naphosszat bőgeti a magnót, mert nem volna, aki kölcsönadja az új szalagokat.

Apa azt mondja, hogy ő örül, ha vannak barátaim, de szeretné látni, hogy kik azok. Aztán amikor eljönnek, és látja őket, akkor meg nem szereti nézni. Mert micsoda társaság ez, hogy egyik sem törli meg a lábát, de mindegyik zsebre dugja a kezét, hogy egyik se tud tisztességesen köszönni, de nyugodtan leveti a cipőjét, és egyiknek sincs egy normális szava, mert vagy nyerítenek, mint a lovak, vagy hallgatnak, mint a kukák.

Mert anyukámnak és apukámnak az én koromban nem volt se magnója, se lemezjátszója, se táskarádiója, de megvolt a maga jó társasága, akikkel kirándulni jártak, társasjátékot játszottak, és értelmes emberek módjára beszélgettek. Apa és anya barátaiból egytől egyik nagy ember lett, kivéve azt, aki sajnos elkallódott.

Nagymamám szerint az én barátaimnál azt se lehet tudni, hogy melyik a fiú, és melyik a lány, mert egyforma maskarában járnak, hogy rossz rájuk nézni. Ha meg nem járnak egyformában, és lehet tudni, hogy melyik a fiú, és melyik a lány, akkor meg megáll az embernek az esze, hogy manapság mit meg nem engednek maguknak, hát van ezeknek a lányoknak egyáltalán anyjuk?
Azért az érdekes, hogy Borinka nagymamája ugyanezt kérdezte, mikor én először fönt voltam náluk, pedig ő tudta rólam, hogy én fiú vagyok.

Amikor mindenki látta már otthon a barátaimat, nagyapám azt mondta, hogy azért lehetne bennem annyi belátás, hogy a szüleim dolgozó emberek, és nekik is csak ez az egy vasárnapjuk van, és előtte csak egy szombat, amikor végre pihenhetnének, hát legalább ilyenkor szeretnének csöndet és nyugalmat az otthonukban.

Énbennem volt annyi belátás, és ezért fogtam a magnót, hogy elmenjek egy barátomhoz. Anya örült ugyan, hogy végre kimozdulok, és nem ülök itthon görbe háttal a rossz levegőben, és nem is heverészek világos nappal a rekamién, de tudni akarta a barátom nevét, címét, utolsó bizonyítványát és a papája foglalkozását, mert őt ugyan nem érdekli, hogy ki kinek a fia, mert az nem számít, de azt előre megmondja, hogy nem viszem el a magnót sehova, mert nem azért vették nekem drága pénzen, hogy más elrontsa nekik. Ez azért van, mert egyszer a Blazsek elvitte a magnót, és véletlenül éppen akkor romlott el. Apukám akkor is azt mondta, hogy tudtam, tudtam, előre megmondhattam volna!

Mert a felnőttek mindent előre tudnak.

Azt is, hogy leesem onnan, azt is, hogy összetöröm, azt is, hogy felgyújtom, azt is, hogy kiöntöm, azt is, hogy megfázom, és azt is, hogy nem lesz ennek jó vége. Csak azt nem értem, hogy akkor mért mérgesek, amikor a végén igazuk lesz. Én nem szeretem előre tudni semminek a végét, kivéve a matekpéldákat, de azt mindig megkérdezem a Lazaricstól.

Amióta nagy vagyok, és az ötéves húgomnak is több esze van, mint nekem, arra is kíváncsiak, hogy mondd, édes fiam, tulajdonképpen hogy képzeled te el az életeted?

Az életet olyankor kéne elképzelnem, amikor hangosan bőgetem a magnót, amikor sárosan hagyom a cipőmet az előszobában, amikor kölcsönadom apukám fényképezőgépét a Blazseknak, amikor későn jövök haza, amikor nem tudnak reggel fölkelteni, amikor sokáig vagyok a fürdőszobában, amikor egész nap nézem a tévét, és amikor már hétfőn elköltöttem a heti zsebpénzemet. Persze ilyenkor nem tudom az életet elképzelni, mert mással vagyok elfoglalva.

Az életet akkor próbálom elképzelni, amikor leülök tanulni, mert olyankor van rá időm, vagy amikor kijövök a moziból, mert akkor van hozzá kedvem, vagy ha Borinka fölfütyül értem, mert olyankor eszembe jut. Énszerintem az élet az elég tűrhető, és nem kell vele az embert folyton ijesztgetni, én egész jól érzem magam az életben, ha nem is látszik rajtam. Azért gondolom, hogy nem látszik, mert különben nem mondanák mindig, hogy más boldog volna, Csak az a baj, hogy én már jó dolgomban azt se tudom, hogy mit csináljak. Ez azért nem igaz, mert én jódolgomban mindig tudom, hogy mit csináljak.

És azt is tudom, Csak az a baj, hogy nekem ezek közül egyik se olyan fontos, hogy siessek miatta felnőni, és különben is, szeretek mindent az utolsó percre hagyni.

Hiába is kérdezi tőlem apa, hogy milyen ember lesz így belőlem, mert én sem tudom, pedig már sokszor gondolkodtam rajta. Lehet, hogy még növök öt centit, de hármat biztosan, és egy vagy két számmal nagyobb cipőt hordok, és remélem, megerősödnek a karizmaim, és szélesebb lesz a vállam, és szakállam is fog nőni. De azért egy kicsit hasonlítok majd az apura, és egy kicsit az anyura, és ha majd ők öregek lesznek, és ott ülnek a parkban a padon, akkor újra mutogatni fogják mindenkinek a fényképemet, hogy ez pedig a nagyfiunk, biztosan látta már a tévében, és olvasta az újságban, mert világhírű, igen, ő az, És akkor majd mindenki köréjük gyűlik, és csak csodálkoznak és ámuldoznak, hogy nahát, ez volna a maguk fia?!
Szinte hihetetlen!
Büszkék lehetnek rá!
És akkor végre apukám se fogja mondani, hogy tudtam, tudtam, előre megmondhattam volna.