2

Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.

Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt, madzaggal erősen megkötözve, és feje be volt kötve vászonkendővel.

A hátán batyu volt s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.

Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.

De most sehol se látta az embert.

Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.

Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.

Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.

Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.

Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt, vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.

Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.

- Jó napot, jóemberek - állított be a tűzhöz.

Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.

- Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.

- Háromszáz birkával.

- Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.

- No üjjön le kend, nénémasszony.

Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva, juhászosan pihent.

- Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.

- Ugyan hová ment volna.

- Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.

- Dunántúlra?

- Tizenkét napja, vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.

- Neki?

- Neki.

- Fogdmegekkel?

- Törvénnyel.

- Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.

- Hallgató ember volt.

- Hallgató, de azt megmondta.

A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.

- No egyék kend.

- Ettem.

- Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.

De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.

Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.

- Még arra is emlékszek, - mondta a veres juhász - hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.

- Az ü vót, - mondta az asszony - szerette aztat a szíjjat, mindig a derekán viselte.

- Kértem tülle, adja ide, nem adta.

- Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.

- Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.

- Ó, én lelkem, egy uram - riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.

- Akkor mondta, hogy el kell neki menni.

- Mondott-e engem?

- Nem, csak kérdeztem, nem felelt.

- Egy szót se?

- Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.

- Vagy egy hete? Úgy mondta?

- Úgy.

- De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.

- Csak egy hete vóna?

Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.

- Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.

- Hun vótak?

- Ki erre, ki arra.

- Újak?

- Újak, nem újak, nem vótak velem.

- Mégis akkor minek gyütt?

- Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.

- Ü vót - mondta az asszony.

Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.

- Semmi jelt nem hagyott?

- Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.

- Hát akkor...

Felállott.

- A gyerek nem vót vele?

- Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.

- Igen.

- Két komondora is vót, meg egy pulija.

- Úgya, úgy.

- Hát várja meg, talán visszagyün őszre.

- Majd utánamék.

- Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.

- Dunántúlra mondta?

- Dunántúlra.

- Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.

- Csak mindig napszállat felé.

- Majd megkérdezem.

Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit s elment.

A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek.

Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.

Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.

Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült s megkérdezte, ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.

Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.

Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:

- Gyere puji, keressük meg a gazdád nyomát.

Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.

Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat.

Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.

Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.

Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.

- Az uramé, - mondta az asszony - hol vetted puji?

A kutya elvezette.

Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.

Aztán egy kezet kapart ki.

Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.

A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.

Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.

Reggelre nyájat ért.

- Hun van az a veres juhász, - kérdezte - aki tavaly errefelé legelt?

- Szögedébe - mondták idegen juhászok.

- Ugye.

- Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.

Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe. Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz s mindent előmondott.

Pandúrok mentek ki s őt is vitték, szekéren, lovon. Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról s vissza Szögedébe.

« 1. rész   |   3. rész »